A hiány

     -          Mókuska! Te mókusok gyöngye! Egyet tudok neked tanácsolni – mondja Annette Pierre-nek vöröslő fejjel. – Vedd el feleségül a mobil telefonodat!

-          Tudom, és b….ódjak meg! – válaszol Pierre és tovább pötyögteti a mobiltelefonját.

Annette úgy bevágja az ajtót, hogy a keret mellől egy darabka vakolat is kihullik. Pierre rá se hederít. Már hozzászokott ezekhez a nagy jelenetekhez. Annette mindig dérrel-dúrral bevágja az ajtót, Pierre hiába kéri, hogy legalább a kocsiajtót ne vágja rá, amikor kiszáll, mert előbb-utóbb leszakad. Most is ez történt tehát. „Bevágja, aztán amikor lehiggadt, úgyis hazajön. Hova is menne?”

Pierre tehát nagy nyugalommal játszik tovább az Easybird nevű internetes játékkal. Kicsit nyugtalanítja, hogy Annette éjszakára sem jön haza. Másnap sincs tőle se telefonhívás, sem pedig SMS. Pierre megállapítja, hogy ez azért szokatlan. Felhívja Annette-t, de ki van kapcsolva a telefonja. Nagyon furcsa.

Aznap este Pierre nem találja otthon a helyét, egyre csak az ajtót figyeli, mikor csörren már meg a kulcs a zárban. Nem csörren.

Harmadnapra Pierre megállapítja „ez most csakugyan elment.”

„Mihez fogok most kezdeni?” – kérdezi magától Pierre, de már tudja is rá a választ: Hegyesi. 

Pierre-nek rossz a lelkiismerete Hegyesivel szemben, mert legutoljára nagyon csúnyán beszélt vele. Fejéhez vágta, hogy csak a pénz érdekli, tőle akár meg is gebedhet a kedves páciens. Mire Hegyesi sem maradt adósa, azt mondta, hogy majd akkor jelentkezzen, ha nem cirkuszol, hanem tényleg valami baja is van.

„Hát most van” – gondolja Pierre és azonnal felhívja Hegyesit. A telefonban azonban csak Hegyesi mikrofonba mondott szövege jelentkezik: „Most nem tudom fogadni hívását”. – Persze, - gondolja Pierre, - Madeirán eszi a fene. Az én pénzemen. - Az automatikus üzenet folytatódik: Sürgős esetben kérem e-mailben jelentkezzen a hegyesi kukac dzsímél pont com-on.

Pierre tehát megfogalmaz egy e-mailt. Először szabadkozni kezd, hogy a doktor úr biztosan neheztel most rám, amiért olyan goromba voltam legutóbb. Szíves elnézését kérem! Ez a mondat azonban nem tetszik neki, kitörli az egészet. „Még én kérjek elnézést?” – gondolja. - "Elvégre én fizetek, neki tűrnie kell az ilyesmit. Azért ő a doktor. Lehetek goromba is a pénzemért."

Végül ezt írja: "Kedves Doktor! Most csakugyan eljött a baj. Várom jelentkezését, Pierre."

Elküldi tehát az e-mailt és gondosan megnézi, hogy a levél bekerült-e az Elküldött mappába. Bekerült.

Ám Hegyesi csak nem válaszol. Eltelik öt perc, semmi. Eltelik fél óra, semmi. „Ilyenkor már válaszolni szokott” – dörmögi magában Pierre. Ám Hegyesi nem válaszol.

„Lehetséges, hogy annyira megsértődött volna? Csak nem?”

„Küldjek neki egy másik e-mailt? Hátha mégse kapta meg. Nem küldök.”

„Az is lehet, hogy ez is a terápia része – gondolja Pierre, - csak pácolódjon a kedves páciens a saját levében. Végtére ő maga is tudna a megoldáson gondolkozni, csak persze mennyivel egyszerűbb, ha mindezt a Hegyesivel való dialógusban teszi."

„Szeparációs szorongás” – jut eszébe Pierre-nek. – Önnek szeparációs szorongása van, mert nem bírta elviselni kétéves korában, hogy az édesanyja lement vásárolni."

„A francba ezekkel az elméleti konstrukciókkal! Madeiráról könnyű okosnak lenni. Én sem aggódnék a maga helyében.”

„Lehet, hogy meghalt? És ezért nem válaszol. Vagy éppenséggel egy felhevült kliens leszúrta és most éppen a Baleseti Sebészeten lábadozik? Szegény Hegyesi! Nem irigylem ezért a sok bekattant páciensért, csakugyan." 

Ekkor megszólal a telefon:

       -      Hegyesi – mondja a hang.

       -      Na végre! Már égre-földre kerestem.

      -   Ne haragudjon! – mondja Hegyesi. – Éppen egy sürgős eset volt nálam, ilyenkor sosem veszem fel a telefont.

       -     Csak nem valami komoly? – kérdezi Pierre.

       -     Ahogy vesszük. Egy fiatalasszony, akire rá se hederített a mobilfüggő párja. Miben lehetek a segítségére?

Ám Pierre nem válaszol. Csendben leteszi a telefont.

Ilyen nincs

I.

Pierre-nek jó napja van. Kivételesen a munka sem esett nehezére, ráadásul a főnök meg is dícsérte. Annak is nagyon örül, ha munka után még világos van, nincs már az a nyomasztó sötétség. Ráadásul kellemes kora tavaszi az idő. Pierre kezdi úgy érezni, hogy most valami jó széria kezdődik az életében.

Négy előtt kell hazaérnie, ha meg akarja lepni Annette-t. Évfordulójuk van, Pierre virágot visz neki. Sárga tulipánokat, ez is a tavaszt idézi. A villamos csak nem akar indulni, persze, hiszen kocsik állnak előtte a sínen. Csak el ne késsen! Hamarabb kell hazaérnie, mint Annette. El is akar mosogatni, hogy meglepje Annette-t. Ha lesz ideje, a csillárt is megigazítja, amit már hónapok óta kért tőle Annette, olyan csálén áll.

4 óra öt perc mire hazaér. Hála istennek, Annette még nincs itthon. Gyorsan egy vázát, vizet bele, virágokat az asztal közepére, aztán jöhet a mosogatás. Negyed öt, Annette még sehol. Pierre mosogat, mosogat, de hát irdatlan nagy a halom. Fél öt, Annette-nek se híre, se hamva. Pierre csodálkozik. Annette nem szokott ilyen későn jönni. Tekintete a virágokra esik. Csak most veszi észre, hogy az asztalon egy levélke, szépen összehajtogatva. Pierre megtorpan. Közelít a levélkéhez, csak nem történt valami baj?

Lassan hajtogatja ki a levelet, Annette gyöngybetűs írása.

Drága Mókuska!

Bennem most elszakadt valami, úgy érzem, nem tudom tovább folytatni. Nem tudok szemétben, piszokban, mosatlan edények között tovább élni. Téged sem akarlak örökké cseszegetni, de hát lássuk be, te mindig csak siránkozol. Hogy semmi se sikerül, hogy semmit nem tudsz elintézni, hogy minden ólomsúllyal nehezedik rád, meg hogy úgyis meghalunk. Úgy gondoltam, hogy némi derűvel, optimizmussal, lendülettel talán lehet ezt ellensúlyozni, de hát elfáradtam. Nem bírom tovább. Neked is jobb lesz, ha megszabadulsz a mumusodtól.

Puszillak

Annette

U.i.: Ne felejtsd el a fürdővizet elzárni! Tudod, múlt héten is eláztattad az alattunk lévőt.

A.

Pierre meg se tud mozdulni. Éles szúrást érez a mellkasában és hirtelen elkezdi szaporábban venni a levegőt. Most mi lesz?

Eszébe jut, hogy talán telefonálnia kellene valakinek. A barátjának. De nem, előtte túlságosan kínos lenne. Az anyjának. A telefon nem cseng ki. Helyette egy üzenet jelenik meg a mobilon: Ez a szám nincs regisztrálva a hálózaton. Pierre-nek eszébe jut, hogy nem fizette be a mobilszámláját.

Hirtelen elfogja a méreg és a sarokba vágja a telefont. Ebben a pillanatban zajt hall, Pierre automatikusan a fejéhez kapja mindkét kezét. Leszakad a csillár. Egyenesen Pierre fejére. Az üvegbúra ripityára törik Pierre kezén. A szétszakadó üvegcserepek élesen vágódnak ujjaiba, fejébe. Hamarosan mindent elönt Pierre vére.

-          Ilyen nincs – mondja Pierre, és leborul az asztalra.

II.

Pierre a sürgősségi osztályon fekszik, szinte egész felsőteste bepólyálva. Fején jókora kötés, szinte alig lát ki alóla. Mindkét keze alaposan bekötve. A csillár jócskán megsebezte Pierre-t, kezén nem maradt ujj, amelyet a szilánkok fel ne sértettek volna, koponyáján is hasított sebek, össze kellett varrni. Szerencsére törést nem találtak, de agyrázkódás miatt és az esetleges koponyaűri vérzés miatt szigorú megfigyelés alatt tartják.

Az ágy lábánál szomszédasszonya ül, egy korosabb hölgy.

-          Csak pihenjen nyugodtan! Hozhatok valamit?

Pierre int a szemével, hogy nincs szüksége semmire.

-          A csillár volt, ugye? – kérdezi az asszonyt.

-          Igen drágám. Szörnyű volt maga a látvány is. Még jó, hogy meghallottam.

Pierre elmosolyodna, de az is fáj neki.

-          Gondoltam – mondja Pierre. - Meg kellett volna javítanom.

-          Majd megjavítja, aranyos. De most a gyógyulásra koncentráljon.

-          Na igen.

Pierre-nek sajog minden porcikája. Azt mondja a szomszédasszonynak:

-          Tudja kedves szomszédasszony, azelőtt én voltam a világ szerencsétlenje. Teljesen sötéten láttam a világot.

Kis szünetet tart, megvárja, míg elmúlik a fájdalom. Így folytatja:

-          Most, hogy rám szakadt minden, szó szerint minden … most egy kicsit jobban érzem magam. Egy ilyen baleset mégiscsak egy „rendes” dolog, nem gondolja?

-          Hát persze – mondja a szomszédasszony. – Majd rendbejön kedveském.

III.

Pierre-t hazaengedik a kórházból. Útközben betér egy lámpaboltba. Vesz egy új csillárt, azzal tér haza. A lakás még mindig egy romhalmaz. Pierre seprűt, lapátot fog, összesöpri a szemetet. A szomszédasszony bekukkant:

-          Nincs szüksége valamire?

-          Nem, nem – mondja Pierre. – Csak próbálok rendet rakni. Aztán elmosogatom a maradékot.

-          Ezzel a sérült kezével?

Pierre tanácstalanul széttárja a karját.

-          Na várjon csak! – mondja a szomszédasszony.

Kimegy és visszatér egy gumikesztyűvel.

-          Ezzel nyugodtan mosogathat.

Pierre hálásan tekint rá.

-          Csak szóljon, ha szüksége van valamire.

Pierre tehát nekilát a maradék mosatlannak.

Csengetnek. Pierre kinyitja az ajtót. Annette áll ott.

-          Szegénykém – mondja és szemét elfutja a könny. Belép a lakásba. Pierre szótlanul

követi. Annette azonnal nekilátna a mosogatásnak. Pierre félretólja.

-          Majd én – mondja.

Annette leül az asztalhoz. Láthatóan zavarban van.

-          Mókuska! Akarok neked mondani valamit.

Pierre szótlanul hallgatja.

-          Nagyon hiányzol – mondja Annette.

Csend telepedik közéjük. Végül Annette így folytatja:

-          Megbántam – majd hozzáteszi. – Mégiscsak te vagy az én Mókuskám.

Pierre csüggedten leereszti a fejét. Nem szól semmit. Csak a mosogatás zaja hallatszik.

Annette téblábol a lakásban, Pierre mosogat. Annette végül szótlanul elindul és beteszi maga mögött az ajtót.

A nadrág

Pierre ma nehezen ébred. Még sötét van a szobában, nem nagyon akarózik kinyitnia a szemét. Megtapogatja a takarót, a párnát és elégedetten nyugtázza – ágyban van.

Hirtelen eszébe jut a tegnapi este, amikor szinte csonttá fagyott a hidegben, kesztyű persze nem volt a kezén. Aztán egyik kocsma a másik után. Este tízkor már bezár a sarki ívó, másikat kell keresnie. A csaposnő csak ingatja a fejét:

-          Pierre! Nem kéne már hazamenned?

Azért csak ledob még néhány felest. Az a rohadt telefon, csak nem akar megszólalni. Szinte maga sem tudja, hogyan jut haza, a részletekre már nem emlékszik. Csak arra, hogy éjjel egyet mutat az óra, mire végre megszólal a telefon. Semmire sem emlékszik az egészből, csak arra, ahogy rohan ki az ajtón. A csaposnő még utána is kiált, de Pierre már messze jár, csak félfüllel hallja a csaposnőt:

-          Nem baj, majd hozzászámoljuk a többihez.

Végre tehát ágyban van és rajta a meleg takaró. Dehogy kel fel, eszébe sincs. Örül, hogy végre csend van és nyugalom.

Iszonyatos erőfeszítések árán kinyitja a bal szemét. Látja a leeresztett spalettát, melynek résein beszüremlik a napfény. Hány óra lehet? Talán tizenkettő?

Kinyitja a jobb szemét is. A konyha felől nappali fény áramlik be. A lakásban tökéletes csend honol, Pierre csak annyit hall, hogy valaki motoszkál a konyhában.

-          Ki lehet az? – teszi fel a kérdést Pierre félhangosan. - Lehetséges, hogy valaki bejött a lakásba? Talán nem zártam kulcsra az ajtót. Megnézem.

Keresi a nadrágját, azt az elnyűhetetlen farmernadrágot, de nem találja. Az ágy végében asztal, rajta egy terítő. Nem talál egyebet, Pierre az asztalterítővel burkolja be testét.

A konyhában fiatal nőalak – és … rajta van a farmernadrág!

Egy pillanatra egymással szemben áll a fiatal nő farmernadrágban és Pierre az asztalterítőben még mindig álomittasan.

-          Felébredtünk végre? – kérdezi a nő gúnyosan.

Pierre még mindig kótyagos a tegnapi alkoholtól, ezért csak ennyit mond:

-          Fel.

Felidézi magában újra az egész tegnapi estét, ahogyan bukdácsol a havon, kocsmáról-kocsmára, a csaposnő, meg a farkasordító hideg, és végre-végre az ágy, meg a takaró. És vele szemben most itt van ez a nő.

-          Na végre – mondja a nő.

Pierre most már végleg kinyitja a szemét és minden kétséget kizáróan meg kell állapítsa, hogy aki a farmernadrágjában feszít itt a konyhában, nem más, mint Annette. Pierre leül a konyhaasztalhoz és körbekémlel, nincs-e valahol kávéfőző a láthatáron.

-          Kávé kéne, igaz? – mondja Annette.

Pierre beszélni még nem tud, csak némán bólint. Annette elélök egy ibriket, benne kávé lötyög:

-          Nesze!

Pierre lassan kortyolja a hideg kávét. Végül leteszi az ibriket és azt mondja Annette-nek: - Köszönöm.

Annette a toalettjével van elfoglalva, kis tükröt tart a kezében és szemceruzával húzza ki a szemhéja vonalát.

-          Látom megtaláltad a nadrágomat.

-          Meg. Az a rohadék, elvitte a szoknyámat. Valószínűleg fetisiszta.

Pierre bólint. Körbenéz a lakásban, de semmit nem talál, amit felvehetne.

-          Akkor én most mit vegyek fel?

-          Mindjárt visszaadom, csak kifestem a szemem.

Pierre-ben ekkor felmegy a pumpa. Meglehet, a kávé is már hatni kezd.

-          Hát ide figyelj te cafat!

Annette leteszi a szemceruzát és kihívó arccal leül Pierre-el szemben.

-          Na mondd csak, aranyom!

-          Az rendben van, hogy órák hosszat kell fagyoskodnom a hidegben.

Kis szünetet tart, belekortyol a kávé maradékába.

-          Tőlem lehet akár fetisiszta is, oké. Még az is rendben van, hogy egy órakor telefonálsz csak, hogy Ende, most már jöhetsz. De hogy még a nadrágomat is felveszed – az már nincs rendben.

Annette elveszi a kávésibriket és beteszi a mosogatóba. Majd Pierre arca elé áll és szemtől-szembe ezt mondja neki:

-          Miért? Szerinted minálunk ki viseli a nadrágot?

Pierre csak nézi-nézi Annette-t majd azon mód szájba vágja.

Annette hátralép. Komótosan lehúzza magáról Pierre nadrágját és odadobja neki.

-          Nesze – mondja. – Felveheted.

Pierre magára ráncigálja a farmernadrágját, felhúzza a cippzárat, érzi, hogy remeg a keze. Végül felkel és kirohan a lakásból. Annette-re vágja az ajtót. Távoztában még hallja, amint Annette ennyit mond:

-          Menj csak! Majd, ha lehűl az idő, úgyis haza esz a fene.

Az urna

Pierre hazafelé tart a munkából. Fárasztó volt a nap, ma különösen sok levelet kellett kihordania. Szinte észre sem veszi, s máris a főtéren találja magát, ahol kirakodóvásár van. Az árusok készülnek elpakolni portékáikat. Pierre megáll, szemügyre veszi az ócskapiacot.

-          Amúgy fizetési nap van – dörmögi magában, - vehetnék valamit az én kicsi Annettemnek.

A sok apró kacat, porcelán figurák, lakatok, érmék nem hozzák lázba, a szeme egy fajansz vázán állapodik meg. A váza öblös, a nyaka karcsú. Pierre-t elsősorban a színe ragadja meg fakó zöld alap, mély zöld díszítéssel.

-          Mennyi? – kérdezi az árust.

-          Fajansz váza, nagyon értékes. Eredeti Zsolnay-váza, újkorában lehetett vagy tizenötezer forint.

-          Tizenöt? – hüledezik Pierre.

-          Eredetiben – mondja az árus. – Magának odaadom ezerötszázért.

Pierre-t meglepi ez a hirtelen árcsökkenés, de rezzenéstelen arccal vágja rá:

-          Ezer.

-          Legyen – mondja az árus. – De csak magának. Amúgy is csomagolok már.

Kétes színű papírba tekeri a vázát. Pierre örül is meg nem is a gyorsan jött vásárnak. Tetszik neki a váza, de sajnálja, hogy ezret mondott. Nyilván ötszázért is odaadta volna az árus. De Annette biztosan örülni fog neki.

Pierre tehát megjelenik a vázával. Annette-et leveszi a lábáról ez az ajándék:

-          Te vagy a legnagyszerűbb férj, akivel valaha is találkoztam – lelkendezik Annette. – Nagyon szép váza. Drágám, imádlak.

-          Ugye? Nézd csak, milyen szép a színe!

-          Szebb már nem is lehetne – folytatja Annette. – Különösen ez a mélyzöld díszítés.

-          Nekem is az tetszett meg benne.

Annette a vázát a komódra teszi és úgy gyönyörködik benne.

-          Na várj csak! Hozok bele virágot.

-          Ja! – eszmél fel Pierre. – Nekem kellett volna.

-          Rá se ránts lelkem! – mondja Annette. – Ezzel a gyönyörű vázával már amúgy is túlteljesítettél mindent.

-          Nem, nem – mondja Pierre. – Majd én hozok virágot.

-          Ahogy gondolod. Addig én méltó helyet keresek számára a lakásban.

Pierre tehát ismét nyakába veszi a várost. Sötétedés után nem is olyan egyszerű virágost találni. Pierre-nek jó fél órájába telik, amíg talál valakit, aki hajlandó a kertjéből néhány sárga tulipánt Pierre-nek adni. – Hálából a nyugdíjért – dörmögi a néni. De addigra Pierre-nek már csak hűlt helyét látni.

-          Itt vagyok már, gyöngyöm – turbékolja Pierre Annette-nek. Ám a lakásban szokatlan csend honol. Pierre a nappali szobában találja meg a szótlan, halottsápadt Annette-et.

-          Mi történt?

Annette nem válaszol. Csak szemével mutat a vázára.

-          Már nem tetszik? – kérdezi Pierre. Nézi, nézi a vázát, de nem lát rajta semmit.

-          Nézd csak meg, mi van ráírva? – mondja Annette.

Pierre csak most veszi észre, hogy a váza alján szerény írás látható. Kibetűzi a szavakat: Most már nyugodj békében, Egyetlenem.

-          Ez egy … - itt elakad, majd újrakezdi: - Csak nem azt akarod mondani, hogy ez egy …

-          De! – válaszol Annette. – Az bizony.

-          Urna? – kérdezi esetlenül Pierre.

Annette bólint, Pierre le van sújtva. Percekig meg sem tud szólalni. Annette szipog.

-          Annette drágám, - kezdi újra Pierre, - én igazán csak egy ajándékot … nem is akartam semmi mást, csak hogy örüljél …

Annette szigorú tekintettel néz rá:

-          Na ezt most ne mondd!

-          Csillagom, - folytatja Pierre, - kérlek, ne beszélj így!

Annette elfojt magában egy káromkodást, majd kicsit lehiggadva ezt kérdezi:

-          Mégis mire gondoltál? Hogy béke poraimra?

-          Nem is láttam a feliratot – védekezik Pierre. – Gondolod, hogy megvettem volna, ha látom?

Annette hitetlenkedve rázza a fejét:

-          Most már magam sem tudom, hogy mit gondoljak …

Pierre-nek támad egy ötlete.

-          Tudod mit? Tegyük bele a virágot!

-          Mintha mi sem történt volna? – kérdezi Annette elkerekedett szemmel.

-          Miért? Hát mi történt? Kaptál egy vázát ajándékba meg egy csokor virágot. Ennyi az egész.

-          Meg egy kis urnácskát a felirattal … Pierre, neked elment az eszed. Azt sem tudom, hogy kinek a hullája van benne?

-          Hulla? – kérdezi Pierre értetlenkedve.

-          Az hát. Szerinted mit tesznek egy urnába?

Kisvártatva Annette hozzáteszi:

-          Lehet, hogy megöltek valakit és így akarják álcázni a gyilkosságot. Lehet, hogy egy szerető feleséget tettek el láb alól és mézes-mázos szavakkal igyekeznek elkenni az egészet.

Pierre egészen össze van zavarodva. Annette-t kezdi el hibáztatni:

-          Szegénykém, neked agyadra ment ez az urna. Már egészen vad dolgokat fantáziálsz.

De Annette-t nem lehet már leállítani:

-          Az is lehet – mondja, - hogy a hamvak csak ezután fognak az urnába kerülni. Vagyis az ártatlan áldozat él még szegény, mit sem sejtve, de hamarosan „végső nyughelyére” kerül.

-          Persze – mondja Pierre felindultan, - és ez az ártatlan áldozat te lennél, szívem?

-          Ki más? – kérdezi Annette elkerekedő szemmel.

-          És ki fogja megölni? – kérdezi Pierre.

-          Ez még kérdés ezek után?

-          Úgy gondolod, - mondja Pierre tagolva minden szót, - hogy ez az elvetemült, potenciális gyilkos én lennék?

-          Nyilván – szögezi le Annette és egyenesen Pierre szemébe néz.

Pierre nem állja Annette tekintetét. Fel, s alá járkál a szobában, majd kimegy a konyhába. Ott sem találja helyét, ezért összepakolja a szemetet és kiviszi a kukába. Visszatérve így szól Annette-hez:

-          Tudod mit? Dobjuk ki a kukába!

-          Kidobhatjuk – mondja Annette. – De ugye nem gondolod, hogy ezek után egy fedél alatt maradok veled?

-          Szívem, te teljesen megőrültél – mondja Pierre. – Neked orvosra van szükséged.

-          Hát inkább, mint egy gyilkosra – veti oda Annette.

-          Azonnal hívom a háziorvost – mondja Pierre.

Pierre hívja a háziorvost, aki húsz percen belül meg is érkezik. Pierre nagy megkönnyebbülést érez, amikor az orvos végre belép a nappaliba. Annette még mindig megbűvölten nézi a vázát.

-          Azt hittem, hogy veszek neki egy szép ajándékot, - mondja Pierre a doktornak. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez egy urna.

-          Na nézzük csak! – mondja a doktor. – Szemügyre veszi a vázát. Értő szemmel nézi, fel is veszi, avatott mozdulattal megforgatja.

-          Ejha! – mondja a doktor.

Annette is megszólal:

-          Na ugye! Látja rajta a feliratot is?

-          Csakugyan – mondja a doktor. – Óvatosan leteszi a vázát. – Nagyon szép ajándék.

-          Ez magának szép ajándék? – kérdezi Annette élesen. – Ez egy urna.

-          Az lehet kérem, - mondja a doktor. – De ez egy valódi, eredeti Zsolnay. Ott van a jelölés az alján.

-          Na és? – kérdezi Annette.

-          Testvérek között is megér vagy másfél millió forintot, – majd hozzáteszi: - feketén. Mert, ha árverésre kerülne, akár két milliót is megadnának érte.

-          Mennyit? – kérdezi Pierre.

Annette szeme először csillan fel. Rövid számolásba kezd: - Ez kábé féléves fizetésünk.

-          Hát eszerint civódjanak! – mondja a doktor. – Ugye megbocsátanak, ha én most elmegyek. Várnak a betegeim.

Pierre és Annette tehát ottmaradnak az urnával. Pierre némi elégtételt érez, Annette is abbahagyja a szipogást.

-          Akkor tehát eladjuk? – kérdezi Pierre. De mielőtt választ kaphatna egy óvatlan mozdulattal lesodorja az urnát, amely a földre esik és ripityára törik.

-          Te barom – mondja Annette.

Pierre megkönnyebbülten zárja karjaiba hitvesét. Annette se bánja nagyon, hogy nem kell elmennie.

Ja, maga az, asszonyom?

      -          Ugye megismer, főorvos úr? – kérdezi Annette, amikor belép a nőgyógyászati rendelőbe.

-          Persze, persze – mondja Pierre és gumikesztyűt húz. Annette-t a vizsgálóasztal felé tereli.

Annette szeretett volna még mondani valamit, de máris a vizsgálóasztalon fekszik és Pierre int neki, hogy tárja szét a lábát. Se szó, se beszéd, hozzálát a vizsgálathoz.

-          Ja maga az, drága asszonyom? – lelkendezik Pierre. – Hát persze, hogy megismertem.

Pierre megvizsgálja Annette-t, majd segít neki leszállni a vizsgáló-asztalról.

-          Nagyon jól tette, hogy hozzám fordult, drága asszonyom. Bár meg kell mondjam, hogy kegyed egészséges, mint a makk. De nincs fontosabb, mint a rendszeres szűrővizsgálat.

Annette bólint. Úgy tűnik, mint akinek még nehezére esik a vizsgálat után visszatérni a szavakhoz. Ám Pierre tovább folytatja:

-          Tudom, nem kellemes egy ilyen vizsgálat. Mindig csodálattal adóztam azoknak a hölgyeknek, akik józanul, felelősségteljesen viselkednek.

Annette végre szóhoz jut.

-          Nem mindegy, hogy kihez megy az ember.

-          Természetesen.

-          Nekem örök élményt jelentett az a belsőséges kapcsolat, amit főorvos úr iránt éreztem, amikor közösen hoztuk világra az én Balázskámat.

-          A bensőséges kapcsolat természetesen nagyon fontos – javít Pierre, szinte észrevétlenül. – És hogy van a kicsike?

-          Remekül. Szépen fejlődik.

-          Na ennek nagyon örülök. Biztosíthatom asszonyom, hogy a szülés nyomai szinte nem is látszanak.

-          Valóban?

-          Ritkán látni ilyen tökéletes sebgyógyulást.

Annette-t láthatólag feszélyezi, hogy még mindig az altestéről diskurálnak.

-          Talán hagyjuk már ezt a témát!

-          Persze, persze! Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni.

Elhallgatnak. Pierre kifelé tekintget, de udvariatlan sem akar lenni, ezért Annette-re mosolyog. Annette láthatóan bíztatásnak veszi ezt a mosolyt, mert beszélni kezd:

-          Drága főorvos úr! Önnek persze csak egy eset vagyok a sok közül. Ezt én meg is értem. De azért szeretném, ha tudná, hogy egy nő számára, különösen, ha szülő nő, a legfontosabb, hogy nyugodtan rábízhassa magát egy magabiztos férfire. Még ha orvos is az illető.

-          Na persze - feleli Pierre. Az óráját nézi.

-          Nekem élmény volt a szülés önnel.

-          Valóban? Ennek nagyon örülök.

-          Ezt nem lehet az anyagiakkal honorálni.

-          Persze. Bár azért az se rossz – mondja Pierre huncut mosollyal.

-          Remélem, a férjem bennjárt önnél, ugye?

-          Persze, persze.

-          Én azt akartam csak elmondani önnek, hogy nekem személy szerint, mit jelentett az ön segítsége. Nagyon is sokat.

-          Hát ez remek. Ugye megbocsát asszonyom, ha elbúcsúzom öntől? Tudja, sokan várnak még odakint.

-          Hát persze – mondja Annette. – Hát akkor viszontlátásra.

-          Viszontlátásra.