I.
Annette nem
szeret repülni. Viszolyog a sorbanállástól, a gomolygó reptéri tömegektől,
fárasztja a hosszadalmas biztonsági ellenőrzés, az útlevélvizsgálat. Most mégis
ezt kell tennie, hiszen Montreálba készül Edith-hez, a barátnőjéhez, akinek már
százszor megígérte, hogy meglátogatja. Itt ül tehát a Schwechat Nemzetközi
Repülőtéren, s már csak a becsekkolásra vár. Hosszú, kígyózó sor áll a pult előtt,
Annette úgy dönt, hogy megvárja, amíg lemegy a sor nagyja, ki nem állhatja a
tülekedést. Tovább olvas.
Egyszer csak
arra lesz figyelmes, hogy a pultnál teljesen elfogyott a sor és egy villogó zöld
lámpa arra int, hogy mindjárt véget ér a becsekkolás. A hangosan beszélő is
arra szólítja fel az utasokat, hogy a beszállítás hamarosan befejeződik. Annette
nem pontosan érti, mit is mond a szpíker, de azt jól hallja, hogy a montreáli
járat azonnal indul. Legalábbis az M betűre felfigyel, a szpíker kissé
orrhangon beszél, nyilván a montreáli gépről van szó. Eddig hosszasan
várakozott, most viszont egyszeriben rohannia kell.
Annette
gyorsan összekapja magát, elhalad a jobboldali hosszú sor mellett, akik
türelmesen várakoznak. Annette-nek nincs ideje bámészkodni, a pulthoz lép és
ellenőrzésre átnyújtja beszállókártyáját a kezelőnek, aki a leolvasóhoz
illeszti azt. A kezelő háta mögött felvillan egy piros lámpa. Annette kicsit
megtorpan, ám a kezelő int, hogy gyorsan-gyorsan “nincs idő, a gép azonnal
indul”.
Annette tehát
öles léptekkel megindul a repülőgép felé. A stewardessnek ismét átnyújtja a beszállókártyát.
- H35 –
mondja a stewardess, - hátul van bal oldalt.
Annette
gépiesen megy hátra egészen a 35. sorig. Némi meglepetésre ülnek a helyén, egy
fejkendős asszony, ölében kisgyerek. Annette a stewardesshez fordul. A
stewardess megnézi Annette beszállókártyáját.
- Asszonyom,
az ön helye a másik oldalon van.
Annette tehát
körbekerül. Végre leülhet a helyére. Egyszeriben ólmos fáradtságot érez. A gép
még jócskán a betonon gördül, amikor Annette máris elalszik. A kínált ebédet is
átalussza. A gép leszálláshoz készül, amikor Annette ébredezni kezd. Órájára
néz, alig négy óra telt el. Annette csodálkozik: “Máris itt lennénk?”
De nincs idő
álmélkodásra, az utasok szedelőzködnek. Annette sok fejkendős asszonyt lát maga
körül: “Úgy látszik Kanadát is elözönlötték a bevándorlók” – gondolja magában.
Az
útlevélellenőrzést végző tisztviselő csokibarna. Franciául kérdezi Annettet:
- Milyen
célból érkezett? Üzleti? Látogatás? Turizmus?
- Látogatás.
A barátnőmet látogatom meg.
- Járt
már korábban Marokkóban?
Annette meglepődik
a kérdésen, de válaszol:
- Nem,
nem, még soha.
“Miért éppen Marokkót kérdezte? –
töpreng magában Annette, de mindjárt válaszol is magának: “Nyilván a
terrorfenyegetettség miatt.”
A
tisztviselő mosolyog és átnyújtja az útlevelet. Kellemes időtöltést kíván
Marokkóban.
“Már megint ezzel a Marokkóval
jön! Mi az ördögöt akarhat ezzel?”
Az
előtérben hatalmas tömeg. Egy-egy érkező utast hangos ovációval üdvözölnek.
Annette körbekémlel, Edith-et sehol sem látja. Előveszi mobitelefonját, de nem
sikerül rácsatlakoznia a hálózatra. Tanácstalanul nézeget körbe-körbe.
Tekintete a kijelzőtáblára vetődik, ahol az éppen megérkezett gépeket mutatják,
legalul Vienna – az imént landolt. A kijelzőtábla felett hatalmas felirat: “Bienvenue à Marrakesh”.
“Hogy értik azt, hogy
Marrakesh-ben?” – töpreng Annette. – “Ez valami elővárosa lehet Montreálnak?”
Most
már csakugyan össze van zavarodva. Az előbb a tisztviselő Marokkót emlegette,
most Marrakesh-ben üdvözlik, a telefonja nem működik, Edith meg sehol. Az
Információs pulthoz fordul:
- Tessék
szíves megmondani, most hol vagyok én voltaképpen?
A pultnál
kedves, fiatal fekete hölgy mosolyog. Hibátlan franciasággal kérdezi:
- Hogy-hogy
hol van? Nyilván ahová indult. Vagy átszálló utas? Ön hova igyekszik?
- Montreálba.
- Ó, ó!
Az kicsit bajos. Nincs közvetlen járatunk Montreálba. Talán Frankfurton vagy
Bécsen keresztül.
- Én
éppen Bécsből jövök.
- Valóban?
Hát akkor mi a csudának jött ide Marrakesh-be?
- Hová?
- Marrakeshbe
– teszi hozzá a hölgy. Arckifejezése elárulja, hogy egy gyengébb esettel van
dolga.
Annette le van
döbbenve. Előveszi a beszállókártyáját, mutatja a hölgynek.
- Igen,
ez Montreálba szól.
- Na
látja – mondja Annette kicsit reménykedve.
- Csak
azt nem értem, hogy akkor ön hogyan került ide Marrakesh-be?
- Hát ez
az, amit én se értek. Talán gépeltérítés.
A tisztviselő
hölgy arca szigorúra vált:
- Nem, az
nem lehet. Tudnánk róla.
Végül ezt
mondja:
- Csak
az lehet, asszonyom, hogy ön tévedésből a montreáli helyett a marrakesh-i gépre
szállt fel. Persze akkor sem értem, hogy a rendszer hogyan engedhette fel önt
egy idegen gépre? A beszállókártya ellenőrzésekor ennek a hibának ki kellett
volna ütköznie.
Annette
fejében hirtelen felvillan egy kép. Most, hogy ez szóba került, emlékszik hogy
becsekkoláskor felvillant egy piros lámpa. Hirtelen meg is állt. Csakhogy
sietnie kellett, az ellenőrző személy is sürgette. Most, hogy jobban belegondol, elhaladt egy
hosszabb sor mellett. Az lett volna a montreáli járat?
Az információs
hölgy hozzáteszi:
- Kérdésére
válaszolva: ön tehát Marrakesh-ben van. Miben lehetek még a szolgálatára?
- Köszönöm
– mondja Annette. – Merci beaucoup!
Egy pillanatra
le kell ülnie. Marrakesh, Marokkó. Halvány sejtése sincsen, hogy az hol lehet?
Marokkóról még csak-csak tud valamit, Észak-Afrika, arab ország, királyság.
Iskolás korából beugrik egy kép, hogy talán az Atlasz-hegység is itt lehet. De
Marrakesh-ről még az életben nem hallott. Azt se tudja, hogy kicsi-e vagy
nagyváros? De ez most mindegy is. Valahogy el kell jutnia Montreálba. Meglehet,
hogy csakugyan Európán keresztül vezet az út.
“Úristen!” –
villan Annette eszébe, - “a csomagom!” - A csomagját Bécsben feladta a beszálló
pultnál. - “Az most Montreálba tart!”
II.
Annette-t a
panaszirodába küldik. “Elvesztett csomagok” – olvassa a feliratot. Él a
gyanúperrel, hogy ez nem az ő helye, hiszen ő maga az, aki “elveszett”, nem
pedig a csomagja, amely békésen repül Montreálba. De azért csak beáll a sorba.
Kivárja rendesen. A pultos, szakállas arab férfi, ellentmondást nem tűrő hangon
követeli Annette beszállókártyáját. Annette szabadkozni kezd, franciául makog
valamit, de azért csak odaadja a beszállókártyát. A férfi meg se várja a
választ, eltűnik a raktárban. Néhány perc után visszatér és odalöki Annette-nek
a beszállókártyát.
- Nincs
itt – mondja.
Annette ismét
elkezdené a makogást, de az arab férfi ügyet sem vet rá, már a következő
panaszossal foglalkozik.
“Ez így nem
fog menni” – gondolja Annette. – “Kellene valaki, aki érdemben foglalkozik az
ügyemmel. Talán a mosolygós információs hölgy!”
Visszatér
tehát az információs pulthoz, ám most egy mogorva öregúr ül ott.
- Mit
óhajt? – förmed Annette-re.
Nincs mese, el
kell kezdenie elejétől fogva. Az úgy volt, hogy Bécsben beszállt a montreáli
járatra, majd egyszeriben Marrakesh-ben találta magát.
- Állj!
– mondja az öregúr. – Bécsben beszállt.
- Úgy
van.
- A
montreáli járatra…
- Pontosan.
- Hát,
akkor hogy került Marrakesh-be?
- Pontosan
erről van szó.
- Miről?
- Hogy
hogy kerültem Marrakesh-be.
- Nem
értem – mondja az öregúr.
- Én
sem.
Az öregúr
meglehetősen egyértelmű arcot vág, amit úgy lehetne lefordítani: “Ez teljesesen
gyagya!”
- Talán rossz járatra
szálltam.
- Nyilván.
- És
most itt vagyok.
- Azt látom.
Annette arca reményvesztett.
- Most mihez kezdjek itt
Marrakesh-ben?
Az öregúr széttárja
a karját.
- A taxisokkal vigyázzon! Könnyen csőbe húzzák.
Látszik, hogy turista.
Annette szepegni kezd.
- Na, na kisasszony! Csak semmi pánik!
Meglátja, Marrakesh nagyon szép város. Biztosan talál majd érdekeset. Csak a
taxisokkal!.. Meg az árusokkal… vigyázzon! Bármit magára sóznak, ha nem vigyáz.
Annette tehát ismét magára marad. Ruhája
csak annyi van, amit magán visel. Helyi pénze nincsen. A feliratok
arabul vannak írva, mukkot sem ért belőlük. Fel kéne hívnia a magyar konzulátust,
ha van egyáltalán, de 1. nem működik a telefonja, 2. senki nincs, aki útba igazítaná,
3. ha van is konzulátus, hogyan jut el oda?
Marad a taxi.
Ebben nincs hiány, a taxisok egymás
hegyén-hátán tülekednek, valósággal cibálják Annette-t. Végül egy megtermett
fiatal arab taxis arrébb lökdösi a hiénákat válogatott szavak kíséretében,
melyeket Annette természetesen nem ért. Csak a kocsi nyitott ajtaját látja,
amely a menekülés egyetlen útja.
- Hová? – kérdezi a férfi.
- Consulat Hongrie! Magyar Konzulátus.
- J'ai compris. Értem.
Annette-nek eszébe jut az öregúr
figyelmeztetése a taxisokról, ezért megkérdezi:
- C'est combien? Mennyibe kerül?
- Bagatelle! 50-60.
- Je paie avec dollar. Dollárral
fizetek
- Bien.
Az út meglehetősen sokáig
tart. Annette nem bánja, végre egy kis pihenő. A taxi csak lassan halad,
nehezen tud utat törni a gyalogosok, biciklisek, motorosok és szekeresek áradatában,
melyek keresztül-kasul
közlekednek. A taxis szapora káromkodásokkal küldi el az elébe kerülőket.
Mutatja, hogy ő aztán mindent megtesz, de hát ezzel a csőcselékkel nehéz bírni.
Végül három-negyed órás furikázás után a taxi megáll, a sofőr nyomatékosan közli:
- Consulat Hongrie! 80 Dollar.
Annette szívja a fogát, de ahhoz
jobban kellene tudnia franciául, hogy vitatkozni kezdjen. Csak sejti, hogy a
dirham és a dollár között nem 1:1 a valódi váltószám, de fizet, mint a
katonatiszt. Kikecmereg a taxiból s a következő feliratot látja
maga előtt: Police
International. Konzulátusnak nyoma sincs. Felnéz és meglátja a repülőtér irányítótornyát,
a taxis csaknem ugyanoda hozta vissza, ahonnan elindultak. Gyalog kicsit olcsóbb
lett volna. És főleg gyorsabb.
A nemzetközi rendőrségen kezdődik
minden előlről: Bécs –
Montreál – Beszállókártya – téves járat – végállomás: Marrakesh.
Az ügyeletes rendőrtiszt
csak ingatja a fejét:
ilyennel még nem találkozott. Elkéri Annette útlevelét, majd eltűnik
vele. Annette hosszú perceket vár, végül az ügyeletes rendőr visszatér egy vállapos
rendőrrel. Ez utóbbi ismét végig kérdezi az útvonalat, Annette immáron
sokadszor meséli el. A vállapos is ingatja fejét, elkéri Annette táskáját, jó
alaposan átvizsgálja. Végül közli Annette-el,
hogy az ügyét tisztázni kell. Addig is bevonják az útlevelét és mindaddig, amíg
nem látnak világosan, nem hagyhatja el a rendőrség épületét.
- Nem hagyhatom el? – kérdi Annette
felháborodva. – Hát mit csináljak itt?
- A mi vendégszeretetünket fogja élvezni
– mondja az ügyeletes tiszt gonosz mosollyal.
A nyomaték kedvéért behívnak egy géppisztolyos
rendőrt, aki int a géppisztolyával Annette-nek:
- Na nyomás!
Annette-t a rendőrségi
fogdára kísérik, értéktárgyait elveszik –
persze, kizárólag a saját érdekében. Megfordul a kulcs a zárban, Annette
fogoly. A fogdában egy zilált hajú férfi fekszik a priccsen. Foghegyről
veti oda Annette-nek:
- Szintén drogos?
Folyt. köv.
