M mint Montreal

I.

Annette nem szeret repülni. Viszolyog a sorbanállástól, a gomolygó reptéri tömegektől, fárasztja a hosszadalmas biztonsági ellenőrzés, az útlevélvizsgálat. Most mégis ezt kell tennie, hiszen Montreálba készül Edith-hez, a barátnőjéhez, akinek már százszor megígérte, hogy meglátogatja. Itt ül tehát a Schwechat Nemzetközi Repülőtéren, s már csak a becsekkolásra vár. Hosszú, kígyózó sor áll a pult előtt, Annette úgy dönt, hogy megvárja, amíg lemegy a sor nagyja, ki nem állhatja a tülekedést. Tovább olvas.

Egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a pultnál teljesen elfogyott a sor és egy villogó zöld lámpa arra int, hogy mindjárt véget ér a becsekkolás. A hangosan beszélő is arra szólítja fel az utasokat, hogy a beszállítás hamarosan befejeződik. Annette nem pontosan érti, mit is mond a szpíker, de azt jól hallja, hogy a montreáli járat azonnal indul. Legalábbis az M betűre felfigyel, a szpíker kissé orrhangon beszél, nyilván a montreáli gépről van szó. Eddig hosszasan várakozott, most viszont egyszeriben rohannia kell.

Annette gyorsan összekapja magát, elhalad a jobboldali hosszú sor mellett, akik türelmesen várakoznak. Annette-nek nincs ideje bámészkodni, a pulthoz lép és ellenőrzésre átnyújtja beszállókártyáját a kezelőnek, aki a leolvasóhoz illeszti azt. A kezelő háta mögött felvillan egy piros lámpa. Annette kicsit megtorpan, ám a kezelő int, hogy gyorsan-gyorsan “nincs idő, a gép azonnal indul”.

Annette tehát öles léptekkel megindul a repülőgép felé. A stewardessnek ismét átnyújtja a beszállókártyát.

-       H35 – mondja a stewardess, - hátul van bal oldalt.

Annette gépiesen megy hátra egészen a 35. sorig. Némi meglepetésre ülnek a helyén, egy fejkendős asszony, ölében kisgyerek. Annette a stewardesshez fordul. A stewardess megnézi Annette beszállókártyáját.

-       Asszonyom, az ön helye a másik oldalon van.

Annette tehát körbekerül. Végre leülhet a helyére. Egyszeriben ólmos fáradtságot érez. A gép még jócskán a betonon gördül, amikor Annette máris elalszik. A kínált ebédet is átalussza. A gép leszálláshoz készül, amikor Annette ébredezni kezd. Órájára néz, alig négy óra telt el. Annette csodálkozik: “Máris itt lennénk?”

De nincs idő álmélkodásra, az utasok szedelőzködnek. Annette sok fejkendős asszonyt lát maga körül: “Úgy látszik Kanadát is elözönlötték a bevándorlók” – gondolja magában.

Az útlevélellenőrzést végző tisztviselő csokibarna. Franciául kérdezi Annettet:

-       Milyen célból érkezett? Üzleti? Látogatás? Turizmus?

-       Látogatás. A barátnőmet látogatom meg.

-       Járt már korábban Marokkóban?

Annette meglepődik a kérdésen, de válaszol:

-       Nem, nem, még soha.

“Miért éppen Marokkót kérdezte? – töpreng magában Annette, de mindjárt válaszol is magának: “Nyilván a terrorfenyegetettség miatt.”

            A tisztviselő mosolyog és átnyújtja az útlevelet. Kellemes időtöltést kíván Marokkóban.

“Már megint ezzel a Marokkóval jön! Mi az ördögöt akarhat ezzel?”

            Az előtérben hatalmas tömeg. Egy-egy érkező utast hangos ovációval üdvözölnek. Annette körbekémlel, Edith-et sehol sem látja. Előveszi mobitelefonját, de nem sikerül rácsatlakoznia a hálózatra. Tanácstalanul nézeget körbe-körbe. Tekintete a kijelzőtáblára vetődik, ahol az éppen megérkezett gépeket mutatják, legalul Vienna – az imént landolt. A kijelzőtábla felett hatalmas felirat:   “Bienvenue à Marrakesh”.

“Hogy értik azt, hogy Marrakesh-ben?” – töpreng Annette. – “Ez valami elővárosa lehet Montreálnak?”

            Most már csakugyan össze van zavarodva. Az előbb a tisztviselő Marokkót emlegette, most Marrakesh-ben üdvözlik, a telefonja nem működik, Edith meg sehol. Az Információs pulthoz fordul:

-       Tessék szíves megmondani, most hol vagyok én voltaképpen?

A pultnál kedves, fiatal fekete hölgy mosolyog. Hibátlan franciasággal kérdezi:

-       Hogy-hogy hol van? Nyilván ahová indult. Vagy átszálló utas? Ön hova igyekszik?

-       Montreálba.

-       Ó, ó! Az kicsit bajos. Nincs közvetlen járatunk Montreálba. Talán Frankfurton vagy Bécsen keresztül.

-       Én éppen Bécsből jövök.

-       Valóban? Hát akkor mi a csudának jött ide Marrakesh-be?

-       Hová?

-       Marrakeshbe – teszi hozzá a hölgy. Arckifejezése elárulja, hogy egy gyengébb esettel van dolga.

Annette le van döbbenve. Előveszi a beszállókártyáját, mutatja a hölgynek.

-       Igen, ez Montreálba szól.

-       Na látja – mondja Annette kicsit reménykedve.

-       Csak azt nem értem, hogy akkor ön hogyan került ide Marrakesh-be?

-       Hát ez az, amit én se értek. Talán gépeltérítés.

A tisztviselő hölgy arca szigorúra vált:

-       Nem, az nem lehet. Tudnánk róla.

Végül ezt mondja:

-       Csak az lehet, asszonyom, hogy ön tévedésből a montreáli helyett a marrakesh-i gépre szállt fel. Persze akkor sem értem, hogy a rendszer hogyan engedhette fel önt egy idegen gépre? A beszállókártya ellenőrzésekor ennek a hibának ki kellett volna ütköznie.

Annette fejében hirtelen felvillan egy kép. Most, hogy ez szóba került, emlékszik hogy becsekkoláskor felvillant egy piros lámpa. Hirtelen meg is állt. Csakhogy sietnie kellett, az ellenőrző személy is sürgette.  Most, hogy jobban belegondol, elhaladt egy hosszabb sor mellett. Az lett volna a montreáli járat?

Az információs hölgy hozzáteszi:

-       Kérdésére válaszolva: ön tehát Marrakesh-ben van. Miben lehetek még a szolgálatára?

-       Köszönöm – mondja Annette. – Merci beaucoup!

Egy pillanatra le kell ülnie. Marrakesh, Marokkó. Halvány sejtése sincsen, hogy az hol lehet? Marokkóról még csak-csak tud valamit, Észak-Afrika, arab ország, királyság. Iskolás korából beugrik egy kép, hogy talán az Atlasz-hegység is itt lehet. De Marrakesh-ről még az életben nem hallott. Azt se tudja, hogy kicsi-e vagy nagyváros? De ez most mindegy is. Valahogy el kell jutnia Montreálba. Meglehet, hogy csakugyan Európán keresztül vezet az út.

“Úristen!” – villan Annette eszébe, - “a csomagom!” - A csomagját Bécsben feladta a beszálló pultnál. - “Az most Montreálba tart!”

II.

Annette-t a panaszirodába küldik. “Elvesztett csomagok” – olvassa a feliratot. Él a gyanúperrel, hogy ez nem az ő helye, hiszen ő maga az, aki “elveszett”, nem pedig a csomagja, amely békésen repül Montreálba. De azért csak beáll a sorba. Kivárja rendesen. A pultos, szakállas arab férfi, ellentmondást nem tűrő hangon követeli Annette beszállókártyáját. Annette szabadkozni kezd, franciául makog valamit, de azért csak odaadja a beszállókártyát. A férfi meg se várja a választ, eltűnik a raktárban. Néhány perc után visszatér és odalöki Annette-nek a beszállókártyát.

-       Nincs itt – mondja.

Annette ismét elkezdené a makogást, de az arab férfi ügyet sem vet rá, már a következő panaszossal foglalkozik.

“Ez így nem fog menni” – gondolja Annette. – “Kellene valaki, aki érdemben foglalkozik az ügyemmel. Talán a mosolygós információs hölgy!”

Visszatér tehát az információs pulthoz, ám most egy mogorva öregúr ül ott.

-       Mit óhajt? – förmed Annette-re.

Nincs mese, el kell kezdenie elejétől fogva. Az úgy volt, hogy Bécsben beszállt a montreáli járatra, majd egyszeriben Marrakesh-ben találta magát.

-       Állj! – mondja az öregúr. – Bécsben beszállt.

-       Úgy van.

-       A montreáli járatra…

-       Pontosan.

-       Hát, akkor hogy került Marrakesh-be?

-       Pontosan erről van szó.

-       Miről?

-       Hogy hogy kerültem Marrakesh-be.

-       Nem értem – mondja az öregúr.

-       Én sem.

Az öregúr meglehetősen egyértelmű arcot vág, amit úgy lehetne lefordítani: “Ez teljesesen gyagya!”

-       Talán rossz járatra szálltam.

-       Nyilván.

-       És most itt vagyok.

-       Azt látom.

Annette arca reményvesztett.

-       Most mihez kezdjek itt Marrakesh-ben?

Az öregúr széttárja a karját.

-       A taxisokkal vigyázzon! Könnyen csőbe húzzák. Látszik, hogy turista.

Annette szepegni kezd.

-       Na, na kisasszony! Csak semmi pánik! Meglátja, Marrakesh nagyon szép város. Biztosan talál majd érdekeset. Csak a taxisokkal!.. Meg az árusokkal… vigyázzon! Bármit magára sóznak, ha nem vigyáz.

Annette tehát ismét magára marad. Ruhája csak annyi van, amit magán visel. Helyi pénze nincsen. A feliratok arabul vannak írva, mukkot sem ért belőlük. Fel kéne hívnia a magyar konzulátust, ha van egyáltalán, de 1. nem működik a telefonja, 2. senki nincs, aki útba igazítaná, 3. ha van is konzulátus, hogyan jut el oda? Marad a taxi.

Ebben nincs hiány, a taxisok egymás hegyén-hátán tülekednek, valósággal cibálják Annette-t. Végül egy megtermett fiatal arab taxis arrébb lökdösi a hiénákat válogatott szavak kíséretében, melyeket Annette természetesen nem ért. Csak a kocsi nyitott ajtaját látja, amely a menekülés egyetlen útja.

-       Hová? – kérdezi a férfi.

-       Consulat Hongrie! Magyar Konzulátus.

-       J'ai compris. Értem.

Annette-nek eszébe jut az öregúr figyelmeztetése a taxisokról, ezért megkérdezi:

-       C'est combien? Mennyibe kerül?

-       Bagatelle! 50-60.

-       Je paie avec dollar. Dollárral fizetek

-       Bien.

Az út meglehetősen sokáig tart. Annette nem bánja, végre egy kis pihenő. A taxi csak lassan halad, nehezen tud utat törni a gyalogosok, biciklisek, motorosok és szekeresek áradatában, melyek keresztül-kasul közlekednek. A taxis szapora káromkodásokkal küldi el az elébe kerülőket. Mutatja, hogy ő aztán mindent megtesz, de hát ezzel a csőcselékkel nehéz bírni. Végül három-negyed órás furikázás után a taxi megáll, a sofőr nyomatékosan közli:

-       Consulat Hongrie! 80 Dollar.

Annette szívja a fogát, de ahhoz jobban kellene tudnia franciául, hogy vitatkozni kezdjen. Csak sejti, hogy a dirham és a dollár között nem 1:1 a valódi váltószám, de fizet, mint a katonatiszt. Kikecmereg a taxiból s a következő feliratot látja maga előtt: Police International. Konzulátusnak nyoma sincs. Felnéz és meglátja a repülőtér irányítótornyát, a taxis csaknem ugyanoda hozta vissza, ahonnan elindultak. Gyalog kicsit olcsóbb lett volna. És főleg gyorsabb.

A nemzetközi rendőrségen kezdődik minden előlről: Bécs – Montreál – Beszállókártya – téves járat – végállomás: Marrakesh.

Az ügyeletes rendőrtiszt csak ingatja a fejét: ilyennel még nem találkozott. Elkéri Annette útlevelét, majd eltűnik vele. Annette hosszú perceket vár, végül az ügyeletes rendőr visszatér egy vállapos rendőrrel. Ez utóbbi ismét végig kérdezi az útvonalat, Annette immáron sokadszor meséli el. A vállapos is ingatja fejét, elkéri Annette táskáját, jó alaposan átvizsgálja. Végül közli Annette-el, hogy az ügyét tisztázni kell. Addig is bevonják az útlevelét és mindaddig, amíg nem látnak világosan, nem hagyhatja el a rendőrség épületét.

-       Nem hagyhatom el? – kérdi Annette felháborodva. – Hát mit csináljak itt?

-       A mi vendégszeretetünket fogja élvezni – mondja az ügyeletes tiszt gonosz mosollyal.

A nyomaték kedvéért behívnak egy géppisztolyos rendőrt, aki int a géppisztolyával Annette-nek:

-       Na nyomás!

Annette-t a rendőrségi fogdára kísérik, értéktárgyait elveszik – persze, kizárólag a saját érdekében. Megfordul a kulcs a zárban, Annette fogoly. A fogdában egy zilált hajú férfi fekszik a priccsen. Foghegyről veti oda Annette-nek:

-       Szintén drogos?

Folyt. köv.